Szent Imre nyomdokain

Itiner:

• A  Szentgotthárd (Rábafüzes) falatozó buszmegállóból a település fő utcáján a Szentháromság templomig, a P jelzés becsatlakozásáig haladunk.
• A P jelzést követjük egészen az osztrák-magyar határon található Szent Imre-templomig.
• A Szent Imre-templomtól a Z jelzést követjük a határ mentén a C94-1 jelű határkőig.
• A határkőnél déli irányban egy jelzetlen, 30-40 méteres szakaszon átkötünk a P jelzés déli irányba tartó, már ismert szakaszára.
• Innen a P jelzés egy rövid szakaszának újra, északról dél-délnyugati irányba való bejárásával a Rábafüzes irányába tartó kavicsos útig haladunk.
• Itt a P jelzést elhagyva a Mária-úton déli irányba haladunk kiindulási pontunk felé.

A túra részletes leírása

Rábafüzestől Felső-Csókáig

Túránkat Rábafüzesről, a „Rábafüzes, falatozó” nevű buszmegállótól indítjuk, ahol parkolót is találunk. Innen a településrész fő utcáját követjük, majd az 1888-ban emelt Szentháromság templomnál a P jelzésre rácsatlakozva északnak vesszük az irányt. A domboldalba illeszkedő, takaros házak között sétálva a Rábafüzes-patak mentén folytatjuk túránkat. 

Rábafüzest már a római korban is lakták, első írásos említése 1150-ből való Fides, majd Fizes néven. A falut a Rába folyó mentén, a település határában elterülő nagy, füzes területről nevezték el. A ciszterciek 1183-as szentgotthárdi megtelepülésétől kezdve a falu a rend birtokának számított, a XV. században már Németújvár várának tartozékai között tartották nyilván. A XVI. századtól a Batthyányiak uradalmához tartozott szőlőhegyével, gyümölcsöseivel, malmával együtt. A határátkelővel bíró település jellemzően német ajkú lakosainak mintegy 80%-át 1946-ban kitelepítették.

A patak mentén, a jól kiépített úton magunkba szívhatjuk az Alpokalja leheletét. Itt a védett állatfajok közül a nyárfák társaságát kedvelő, ibolyakék szárnyáról könnyen felismerhető kisszínjátszó lepkével és a vörös (hím) vagy fekete (tojó) „sapkás” kis fakopánccsal is könnyen találkozhatunk. Ebben a zónában a széles levelű, egyivarú kalászkájú, rövid tarackú védett borostás sás is jelen van.

A patak mellett kanyargó útról a P jelzés a völgytorokból nyíló domboldal felé folytatódik keleti irányban. Itt a gerincet célozzuk meg a legmarkánsabb utat választva. Kapaszkodás közben a mozaikos élőhelyeket, tarvágásokat, gyérítéseket is kedvelő, leggyakoribb pityerfajunkat, a farok tollait felcsapva érdekesen vitorlázó erdei pityert is megpillanthatjuk, amely rovarokkal táplálkozik.

A dombtetőre érve hamisítatlan erdei környezetben pár száz méter megtétele után a geodéziai mérőtoronyhoz érünk, amelyről a fölé nyúló lombok miatt már nem nyílik kilátás.

A Felső-Csókától Felsőrönökig

A Felső-Csóka hegyen, 354 m magasságából Sándorhegy és Borosgödör felé tekinthetünk szét, keleti irányba. A dombháti erdőrészen több erdei madárfaj jelenlétére lehetünk figyelmesek a bükkösök, gyertyános-tölgyesek között. A szegélyek fáinak ágairól vesz repülőrajtot a rovarokra vadászó örvös légykapó. Kormos fejű rokonától fekete fejfedője alatti és homloktáji fehér gallérja, „örve” teszi megkülönböztethetővé.

Utunkon a bükkösök méretes fakopáncsát, a fekete harkályt vörös sapkájáról, fekete tollruhájáról, impozáns megjelenéséről, a fákba vésett nyomairól könnyedén azonosíthatjuk. Az erdei egerek, pockok ősellenségének, az odvas fákban előszeretettel költő szürkés, néha vöröses tollruhát viselő macskabagolynak az aktivitására inkább csak az esti, éjszakai órákban figyelhetünk fel.

A P jelzésen tovább haladva lucosok között ereszkedünk lejjebb. Ha itt nyitott szemmel járunk, több ízben az egész közel jövő, bizalmasan viselkedő sárgafejű királykára is rácsodálkozhatunk. A fenyvesek sárga koronájú, miniatűr, ügyesen tornászó királya a farkával és csőrével együtt is csupán kb. 9 cm hosszú, a szárnyfesztávolsága 13-15 cm. A legtöbbször a lombkorona tetejéről hallatja a hangját.

Egy-egy inváziós évben kis szerencsével a tobozok bontogatása közben a fenyőágakon gyakran fejjel lefelé csüngő keresztcsőrűvel is találkozhatunk. A nevét speciálisan keresztbe álló csőrének köszönheti, amellyel a tobozok pikkelyeit tudja célirányosan szétfeszíteni, ugyanis szívesen táplálkozik fenyőmaggal.

A fenyvesek világa után a könnyen járható kavicsos úton, a Sánta-patak völgyében tartunk Felsőrönök irányába. Az út menti réteken főleg az április-május táján virágzik az ibolyaszínű, széles mézajkáról, sötét pettyezettségéről beazonosítható agárkosbor. A csíkozott mellű, jellegzetes „pirregő” hangot adó berki tücsökmadár is felbukkanhat a füzesek mellett.

A patak mentén értő szemmel haladva észrevehetjük a robosztus termetű, feketén mintázott, de alapvetően zöldes színű, a potrohán fekete alapon sárgán sávozott erdei szitakötőt is. Ezen a szakaszon olykor egyik különleges ragadozómadarunk, a darázsölyv is a szemünk elé kerülhet. Az egerészölyvnél nyúlánkabb testalkatú állat, mint a neve is mutatja, elsősorban vadméhek és darazsak lárváival és bábjaival táplálkozik, de megeszi a kifejlett egyedeket is. Zsákmányát jellemzően a magasból azonosítja be, majd a földalatti darázsfészkeket a lábával kaparja ki. Megpillanthatjuk a játékos, fákon ügyesen lavírozó, nappal mozgó európai mókust is. Bundájának színváltozatai az aktuális környezetébe való beolvadást segítik. Hosszú farka nemcsak az egyensúlyozásban segíti, hanem meleg takaróként is szolgál.

Az egykor legeltető állattartásáról híres Felsőrönökhöz érve akár sajtutánpótlásunkról is gondoskodhatunk az ökotanyán.

A Szent Imre-templomnál

A Szent Imre-templomhoz vezető út elágazásában a hangulatos Szent Imre-kápolna készteti megállásra a zarándokokat és a turistákat. A kápolnát elhagyva immár a Z jelzésen, a két világháború között egyre több hívőt megmozgató zarándokút utolsó szakaszán tartunk a lombok között már felbukkanó templom felé.

Felsőrönök impozáns, Szent Imre tiszteletére felszentelt római katolikus temploma alig néhány méterre áll az országhatártól. Helyén a 19. század végéig egy román kori templom volt, amely olyan rossz állapotba került, hogy le kellett bontani. Az emlékezet szerint 1898 novemberének utolsó vasárnapján, a szentmise alatt a viharos szél megemelte a templom fedelét, ezért a hívőkre tégladarabok estek, és többen megsérültek. Az új templom alapkövét 1902-ben rakták le, a felszentelésére 1904 pünkösdjén került sor. A torony három harangját Temesváron, Novotny Antal műhelyében készítették. A toronyban rések vannak a harangok felett, ezek megakadályozzák a harangzúgás egybeolvadását. A templom hossza 35 m, szélessége 15 m, magassága 17 m. A kereszt teteje már 35 m magasan van.

Az 1950-es évek elején a hatóságok megtiltották a híveknek a templom látogatását, búcsúk tartását. Az utolsó helyben lakó papját elüldözték, ő 1951. december 9-én este menekült át az aláaknázott szögesdróton keresztül Ausztriába. Utána lezárták a templomot, 39 éven át senkit sem engedtek be. Az 1970-es években már a templom végleges lebontásának gondolata is felmerült – az épületet sokáig pusztán a határőrség használta, így az 1980-as években gyakorlatilag már romokban hevert. Újjáépítésére csak a rendszerváltás után kerülhetett sor. Manapság e csodás helyszín cserkésztáboroknak, túrázóknak, búcsújáróknak biztosít ideális pihenőhelyet, táborhelyet. A templom körül emlékművek sora található a honfoglalás, az egykori plébániai iskola, illetve a magyar szentek emlékezetére.

A határkövektől Rábafüzesig

A gondosan helyrehozott és felújított templombelső megtekintése után utunkat a határon átkelve, a Z jelzésen, a határkövek mentén folytatjuk.

A határmenti zóna látványos erdeiben nem ritkán fedezhetjük fel a 20-30 cm-re megnövő, a kosborfélék családjába tartozó madárfészek kosbor példányait. A hosszú mézajkairól, tömött, hengeres fürtjeiről és jellegzetes, világosbarna színezettségéről felismerhető növény a gyöktörzséből kinövő, vaskos, madárfészekszerűen szétterülő gyökérzetéről kapta a nevét. Tölgyfák közelében a kontinens legtermetesebb, néha sután felénk repülő rovarához, a nagy szarvasbogárhoz is lehet szerencsénk, amelyet a hím példányok vetélkedésében is szerephez jutó, agancsra emlékeztető rágójáról neveztek el. Ha egy helyen sok szarvasbogártetemmel találkozunk, akkor az nagy valószínűséggel a tetemek felett fészkelő, erős csőrű ragadozó, a tövisszúró gébics számlájára írható.

A Z jelzésen, a Vasfüggöny túraúton a C94-1 jelű határkőig megyünk, majd déli irányban mintegy 30-40 méter megtétele után egy jelzetlen nélküli átkötéssel, a drótkerítés hiányzó részén áttérünk a P jelzés dél-délkeleti irányba tartó, már ismert szakaszára. Ezen egy csöpp ismétléssel ismét a korábban megjárt, fenyvesek között ereszkedő útra térünk, majd a kavicsos út kereszteződésénél a balra forduló P jelzést magunk mögött hagyva, a foghíjasan jelzett Mária-úton dél felé sétálunk Rábafüzes keleti vége felé. A településrészre beérve, az egykori határőrs épületeit elhagyva rövidesen visszaérkezünk a kiindulópontunkhoz.